Sinka, a pásztorok kincse

A magyar terelőkutyák között a sinkát a XXI. század magyar terelőkutyájának nevezik, és nem véletlenül. Fiatal fajtáról van szó, melynek tenyésztése körülbelül ötven éve kezdődött. Az első sinkák a Hortobágyon jelentek meg, ahol a pásztorok rackajuh és szürkemarha terelésére használták. Az elmúlt évtizedekben a kiváló képességekkel rendelkező kutya a Nyírségben, Kiskunságban és a Tiszántúlon is elterjedt. Nevének eredetével kapcsolatban úgy tartják, hogy a sinka szót a Hortobágyon a sima helyett használták, amivel a szőrzetére utaltak.

A magyar pásztorok nemzedékről nemzedékre tenyésztették és szelektálták maguknak a saját jellemüknek leginkább megfelelő terelőkutyákat, ezért ezeknek a kutyáknak a fejlődése évtizedek, és nemzedékek óta a nyilvánosságtól távol történt. A pásztorok egymás között cserélgették ezeket a kutyákat, illetve egymás között fedeztetve utódaikat. Annak ellenére, hogy törzskönyv és származási papírok nem kísérték a kutyákat, a jól teljesítő egyedeket nagyon is számon tartották. A szelekció eredményeként létrejött egy homogén, jellemző fajtajegyekkel rendelkező állomány.

Az „igazi” sinka felálló fülű, rövid szőrű, kunkorodó, úgynevezett „badáros” farkú, a hátsó lábán legtöbbször farkaskörömmel, amit a pusztán saskörömnek hívnak. A legtöbb sinka nyelvének közepén megtalálható egy fekete folt is. A lábak erősek, arányosak és masszív csontozatúak, a testük kiemelkedően izmos, hihetetlenül gyors fajta.

Az országos elterjedés következtében egyre többen ismerik meg, de a sinka megmaradt a terelésnél. A fajta valódi értéke a pásztorok munkásságának eredménye, ugyanakkor az is igaz, hogy nem csak a magyar puszta és a pásztorkultúra formálta a karakterét, hanem a haszonállatok is jelentős szelekcióval bírtak rá. Elsődlegesen a magyar szürke marha szilajsága, ridegsége szelektálta a sinkát. Ezen túlmenően a környezeti tényezők közül az éghajlati viszonyok befolyásoló szerepe is jelentős: a kemény, hideg tél és a forró nyár is hatással van a munkájára.

A lakásban kutyát tartók elfelejthetik ezt a fajtát, mert nem szobakutya. A kertben is csak szigorú, tudatos neveléssel és rendszeres foglalkoztatással tartható, mert tényleg egy munkára született ebről van szó, akit magyar dingónak is neveznek.

A hazai kutyafajtáink között legritkábban a sinkával találkozhatunk, nem véletlenül: az ízig-vérig magyar tenyésztésből “kialakított” ebet egyelőre nem ismerte el önálló fajtaként a kutyákat világszerte osztályozó Nemzetközi Kinológiai Szövetség. A pásztorok nem is szorgalmazzák az elismerést, mert attól tartanak, hogy a fajta népszerűvé válásával a tenyésztési elvek belső értékeiktől a küllem felé tolódnának, így lassan megszűnne azzá lenni, amire kitalálták a fáradhatatlan, kiváló terelőérzékkel bíró munkakutyát.
A sinka magyarországi állománya becslések szerint alig 1-2 ezer főt számlál, aminek legjelentősebb része a pásztorok hűséges társa.

Forrás: Sokszínű Vidék / MTI

Fotó: MTI/Ujvári Sándor